10. fejezet - Vágások, titkok és forradások

Azután a tanácskozás után nyugodt vasárnapom volt, sőt, a hét első fele is nyugisan telt, beavattunk még pár embert, ezek pedig a fiúk voltak. Dan, Matt és Max egész jól fogadta, sőt, a következő gyűlésen is részt vettek, igaz annak sem lett sok a vége.
Aztán... a csütörtök már nem volt olyan nyugodt.
Még nem meséltem az ős ellenségemről, Allyson Smith-ről. A csaj mint az ellentétem. Tejfölszőke, hosszú hajú, kék szemű, átlagos testalkatú, szintén pom-pom lány, de a felvágósabb fajta, valamint (bocs a csúnya szóért) egy ribanc. De komolyan. Folyton vihog, lenézően viselkedik és eléggé rövid ruhákban jár.
Szóval azon a csütörtökön, az ebédlőben Allyson kitalálta, hogy cseszegetni akar. Odatipegett a 10 centis sarkú cipőjében az asztalunkhoz, oldalain a csatlósaival és megállt velem szemben.
Nyávogva megszólalt.
-Szijjjja Kim! Mond csak, elhagytad a divatérzéked?
Unottan meredtem rá. Ugyan, dehogy hagytam! Koptatott, lyukas térdű farmer volt rajtam, sporttrikó, aminek az elején egy nagy 17-es díszelgett és lejjebb volt szabva, lában magassarkú bokacsizmába bújtattam, valamint nálam volt a bőrdzsekim. Smink szokásos, hajam loknikba rendezve, körmeim feketére lakkozva. Szerintem jó voltam úgy.
-Allyson, tegyél meg egy szívességet és kopj le!-pillantottam rá.
-Ahhh, na de Kim! Most mért mondod?-legyintett a kezével.-Én csak kérdeztem!
-Allyson, ha zavar, hogy többen kedvelnek, mint téged, adok egy tanácsot.-felálltam és az egyik kezem a vállára tettem.-Légy kedvesebb!
-Arrrggh!!-dobbantott a cipőjécel, közben megingott.-Ringyó!
-Mondod te?-vontam fel a szemöldököm.
-Ah, te idióta semmirekellő! Elhalásztad előlem Max-et, a figyelmet, mindent! De most...!-indult meg.
-Hékás!-pattant fel Cat.
Ó, a nyugodt, éppeszű Cat! Miért? Pont te?
-Mi van?-vetett rá egy pillantást Allyson.-Megvéded Kimikét?
Cat megrázta a fejét.
-Nem. Észhez térítelek.
Azzal behúzott neki egy  bal egyenest.
Csend. Vérfagyasztó csend. Csak az hallatszott, ahogy Cat ökle csattan Allyson orrán, majd egy reccsenés, aztán semmi. Semmi.
Allyson az orrához kapott, majd felvisított.
-Teeeee!!! Most megöllek!
-Ohó!-álltam a két lány közé.-Azt nem ajánlom!
Allyson fújtatott, mint egy bika, majd megszólalt.
-Gyűlöllek! Ez az egész a te hibád! Ha nem lennél, akkor még mindig a középpontban lehetnék. Akkor még szeretnének!
-Nem. Ezt te intézted így.
-Arrrrrgggh!!!!
Azzal nekem ugrott.
A földre zuhantunk. Allyson ütött ahol ért, csapkodott, visított. Próbáltam hárítani, de olyan éles, hegyes karmai voltak, hogy azzal én sem érten fel. Aztán...
Felé kerekedtem, megragadtam a kezeit, a feje fölé szorítottam és felkiáltottam.
-Fiúk! Segítsetek!
Erre persze ugrottak. Dan és Matt lefogták a vergődő lányt, én meg leültem a földre. A szabadon maradt karomon több sebből is véreztem, hajam csapzott és kócos volt és az arcomat is karmolások borították.
Vi mellém lépett, megragadta a kezem és felhúzott.
-Ööö...-pillantott az arcomra.-Menjünk a wc-be, mossunk le.
Bólintottam. Cat, Becka és Betty követtek minket.
A mosdóban megnyitottunk egy csapot és elkezdtük lemosni a sebeimet. Iszonyatosan csípett.
-Becky, Vi, elmennétek kötszerért és fertőtlenítőért?
-Persze.
A két lány elhagyta a wc-t, majd Cat rám nézett a tükrön keresztül.
-Miért hagytad, hogy neked essen?
-Nem hagytam, egyszerűen... lelassultam.
Lenéztem a karomra és csészealj nagyságúra tágult a szemem. A sebek beforradtak. A szemem láttára.
-Ez... én... hogy...?-dadogtam.
Ekkor lebegett át a falon Jonhy.
-Hát ez valami...
De nem tudta befejezni, mert meglátta, ahogy beforr egy karcolás az arcomon.
-Jaj ne. Ó, nenenenenene!!
-Ez nagyon rosszat jelent?
Jonhy Beth-re pillantott.
-Hát nem ugrálok örömömben, szóval igen.
Elkeseredetten figyeltem, ahogy összehúzódnak a karmolások és vékony, ezüstös hegek maradnak helyettük.
-Jonhy...-kezdte Cat.-Ez pontosan mit is jelent?
Jonhy rám meredt, kétségbeesett tekintettel.
-Azt, hogy nem is az az apád, akit hiszünk.

A nap többi része kómás forgatagban telt, nem tudtam megemészteni Jonhy kijelentését.
Hazaérkezésem után fél órával betoppant a csapat. Bevonultak a szobámba és kijelentették, hogy ha nem kérdezem  meg a nénikémet, akkor csúnya vége lesz.
Morcosan ültem le megidézni Ellát. Erősen gondoltam rá, mert én is tudni akartam az igazat.
-Szívem?
A nő ott ült előttem. A megszokott, kedves mosoly az arcán. Ajjj...
-Ella...-haboztam. A többiekre pillantottam, akik hevesen bólogattak.
-Nénikém... ki az apám?-nyögtem ki.
Ella arcáról leolvadt a mosoly. Csak ült és meredten bámult maga elé. Aztán megszólalt.
-Peter az apád, kedvesem, de...-sóhajtott.-Az angyalok képesek arra, hogy kis időre egy ember testébe lépjenek. Mondhatni eggyé válnak velük. És akkor... Mihály megszállta apádat. Ezért van benned több belőle, mint Peterből.
Csak ültem és hallgattam. Lenéztem a karomra, a kis ezüstös hegekre és lehunytam a szemem.
-Én... szívnom kell egy kis friss levegőt. Maradjatok itt, mindjárt jövök!
Felpattantam, kirohantan az ajtón és kopogva lesiettem a lépcsőn.
Feltéptem az ajtót+ lerohantam a lépcsőházat ezzel felcerve és kirobbantam az ajtón. A járókelők döbbenten néztek az idegbeteg lányra.
Leültem az ajtóhoz vezető lépcsőfokok egyikére, közben mélyeket kortyoltam a levegőből.

Vagy egy fél óra eltelt, amikor hallottam, hogy nyílik mögöttem az ajtó és kilép rajta valaki. Oldalra pillantottam és Max-et láttam leülni mellém. Sokáig meredtünk magunk elé kukán, de végül megszólalt.
-Kim... Annyira sajnálom, nem tudom, milyen lehet neked, de...
-Hagyd, Max! Már mindegy. Sejtettem, hogy van valami. Csak azt nem tudtam, hogy mi. Veled is így voltam.
Döbbenten meredt rám, össze-vissza habogott, végül sikerült kinyögnie egy éppkézláb mondatot.
-Ezt... Miről beszélsz?
Fáradtan elmosolyodtam.
-Már egy ideje csendben figyellek. Feltűnt, hogy mennyire bámulod Eve Mansont. Szép lány.
Sokáig hallgatott.
-Te... Nem haragszol?
Felnevettem, majd ránéztem.
-Nem. Csak csalódott vagyok. Igaz, már egy ideje nem működött ez köztünk, de legalább elmondhattad volna!
-Én... Nem mertem. Féltem, hogy kiakadsz. De tervben volt.
Szívből nevettem. Tényleg nem haragudtam rá.
-Na, akkor minden oké? Barátok?-kérdezte.
Bólintottam.
-Aha. Barátok.

Miután visszamentünk mindent megbeszéltünk. De tényleg. És már nem voltam kiakadva az apámra. Egyikre se.
A többség távozása után csak 4-en maradtunk: Cat, Beck, Ella, Lei és én. Éppen egy igen kényes témáról, a legjobb körömlakk-árnyalatról vitatkoztunk, amikor Cat hirtelen témát váltott.
-Oké, Kim. Szemtől szemben. Mért szakítottatok Maxszel?
-Mert már nem működött.
Csend.
Leila átható szemeivel engem vizslatott, aztán megszólalt.
-Neked más tetszik.
Erre teljesen bepipultam. Csapkodtam, visítottam, dobálóztam.
Aztán hirtelen abbahagytam.
És ha igaz?-gondoltam.-De akkor ki az Istenbe?
-Szivecském...-suttogta Ella.-Tudod te azt. Nem csak mi.
Megráztam a fejem. Teljesen leamortizálódtam, ezzel ne piszkáljanak!
-Kimie, hogy mondjam... Eléggé jól ismered. Jobban, mint hinnéd.
Elgondolkodtam. Ki a szent...? Aztán leesett.
-Na nem! Ez nem igaz! Nem lehet!
Milyen türelmesen hallgattak...

A dolog vége az lett, hogy elhittem. Sőt. Basszus!

 Szerelmes vagyok!

9. fejezet - Mr. Black

Csend. Ez hallatszott (vagy nem hallatszott) a kijelentésem után. Addigra már visszatértem a "jövőből" és a könnyeimet törölgetve, tanácstalanul meredtem magam elé.
Elsőnek Ella néni ocsúdott fel.
-Nos,-mondta.-jobb nem elfelejteni, hogy valami... történni fog veled.
Mereven bólintottam, majd felálltam. Lenéztem a barátnőimre.
-Kértek valamit? Inni?
-Vizet, ha lehet, bubisat.-felelte halkan Cat.
-Mi is.-tette hozzá a másik három. A szellemeket meg sem kérdeztem.
Mereven botladoztam le a lépcsőn, a konyhát célba véve. Egy alsó fiókból előhalásztam egy tálcát, a felső polcról meg levettem 4 poharat. 3-ba bubis vizet öntöttem, a negyedikba jegeskávét és egy húzásra kiittam. Kellett a koffein-bomba.
Felpakoltam a poharakat a tálcára és mint egy pincérnő, egyensúlyozva elindultam vele. Ironikus volt, mivel egy fekete-fehér streccsruhában voltam.
Amikor a konyha-ajtóhoz értem megtorpantam, mivel pont rálátásom nyílt a nappali kanapéjára, ahol egy férfi ült. És nem Apa volt.
Mielőtt felsikíthattam volna, a számra tapasztottam a kezem, a másikkal meg a tálcát egyensúlyoztam tovább.
Apa a férfi előtt járkált, gesztikulálva magyarázott. Egyik sem vett észre.
-Mr. Black, higyje el, keresem a Látót, de egyszerüen lehetetlen! A régi módszerek már nem jók!
-Ha azt hisz, hogy ennyiben hagyom a dolgot, nagyon téved, Specter!
Az idegennek mély, recés hangja volt, kirázott tőle a hideg és mégjobban a számra szorítottam a tenyerem.
-Uram... esetleg nem tudna...
-Nem!-mondta határozottan az idegen.-A legutóbbi démon, aki kikerült a kezeim közül, förtelmes pusztítást végzett!
Apa döbbenten fújtatott.
Ijedten hátráltam, de a csípőm a konyvaszigetnek ütközött, a tálca megbillent és a tartalma leborult róla. Vagyis borult volna.
Ahogy a poharak után nyúltam, az ujjaimat legyező-szerűen kitárzam és... megdermedtek.
A tálca a levegőbe, mint egy frizbi, féloldalasan, a poharak oldalra és fejjel lefelé fordulva, a víz olyan volt, mint az űrben. Összeállva lebegett.
Döbbenten felegyenesedtem és intettem egyet a kezemmel felfelé, mire a poharak felegyenesedtek, a víz visszakúszott beléjük és visszaálltak a tálcára, ami a kezembe került.
Nyeltem egyet. Ez nem normális.
Kifújtam a bent tartott levegőt és nagy zajt csapva elindultam vissza a szobámba. Ebben segítségemre volt a magassarkúm, ami hangosan kopogott.
A két férfi abba hagyta a beszélgetést és rám néztek. Pókerarccal meredtem rájuk, csak egy kicsit remegtem meg Mr. Black-től. Az arcám hatalmas vágás, a bal szemétől a szája sarkáig, fekete haja kicsit hosszabb, tekintete, mint a pokol legsötétebb feneke. Inkább Apára pillantottam.
-Á, kicsim! Bemutatom a főnökömet, Mr. Black-et.
-Örvendek.-biccentett amaz.
Kezet nyújtott, amit rettegve fogadtam el. Bőre tapintása, mint a smirgli és eszeveszett hőt árasztott. Visszarántottam a kezem.
-Na de Kim! Ne légy udvariatlan!-nézett rám Apa mérgesen.
-Elnézést, de várnak a barátaim.
Azzal felmasíroztam a lépcsőn.

-Gáááz van!-rontottam be a szobámba.
A tálcát leraktam az asztalomra, majd elkezdtem fel-alá járkálni a szoba közepén.
-Öö... Kimie...-kezdte Johnny.-Pontosan mi is történt?
-Üsd be a Google-be, hogy Thomas Black.-mondtam Cat-nek, aki a notebook-om előtt ült.
A lány pötyögött egy kicsit, kattintgatott, majd elhúzta a száját.
-Itt az van, hogy egy cég feje, ami titkos kutatásokat végez...
-Ajajajj...-ráztam a fejem.
-Mi az?-kérdezte mindenki egyszerre.
Nyeltem egyet.
-Black benne van a szellemellenes brigádban. Sőt, ha jól értem, ő a feje. És...
-És...?-nógatott Vi.
-Apa... Apa benne van a dologban. De nem ez a legrosszabb.
-Nem?-vágott vissza Leila.-Akkor mi?
-Neki kell felkutatnia engem és elvinnie Black-hez.

8. fejezet - Ella néni szava

Hát, nem pont úgy sült el a dolog, ahogy terveztük.
Másnap, szombat gyanánt, randira készültem Max-szel, egy romantikus sétára a Central Parkba, amikor beállított két Figyelőm, oldalukon Violett-tel és Cathy-vel.
-Mit kerestek itt?-döbbentem meg.
-Beavattuk őket.-mondta Becka és Betty egyszerre.
-Mi?-kerekedtek el a szemeim.-És hittek nektek?
-Mutasd meg a húgod és végleg fognak.-biccentett Beck.
-Argggh... ennyit a randimról.-dühöngtem, miközben felvonszoltam a két zavart lányt a szobámba.
Ott felvertem Jonhy-t az igazak álmából és bemutattam Vi-nek és Cat-nek. Elsőre azt hitték trükk. Másodjára is. Harmadjára már elhitték.
Betty-hez fordultam.
-Nem csak ezért jöttetek.-nem kérdés volt, kijelentés.
-Nem.-felelte.-Beszélned kell Ellával.
-Jó, de nem ért volna rá délután?
-Nem.-vágta rá Beck és Beth.
Sóhajtottam és írtam egy üzit Max-nek, hogy a séta elnapolva. Meglepett a válasz, ami ennyi volt:

Ok, akkor focizok Dan-ékkel.

Sose írt üzit ilyen hangnemben. Mindig kedves volt és kaptam a végén sziveket. Vagy xo-kat. De ez...?
Döbbenten ültem le megidézni a nénikémet, miközben ezermillió kérdés kavargott a fejemben. De amikor megjelent Ella néni, amellett maradtam, hogy később átgondolom.
-Szívem!-sikkantotta.
-Üdv, nénikém! Van pár új Figyelőm.-intettem a mögöttem ülő élő társaság felé.-Sorban: Becka, Violett, Betty és Cat. Jonhy-t már ismered.
-Örülök.-mosolygott.-Miért hívtál Kim?
-Betty, Becka, a húgom és Jony segítettek kitalálni egy tervet. A segítséged kellene hozzá.
-Igen...?
Mély levegőt vettem és kiböktem.
-Meg akarunk idézni egy angyalt.
Gyors egyszavas válasz következett:-Nem.
-Miért?-megdöbbenve kérdeztem 6 Figyelőmmel egyszerre, ugyanis a húgom is csatlakozott hozzánk.
-Azért, mert még nincs meg minden képességed és addig nem. Punk, tum.-jelentette ki Ella.
-De...
-Azt mondtam nem és kész!
-Tisztára ilyan vagy, mint anya.-duzzogtam.
-Csak neked akarok jót, szívem.-simította meg az arcom, ami olyan volt, mintha egy hűs, lágy fuvallat simogatna.
-Értem, de...-kezdtem, ám megakadtam.
Hogy miért? Látomás.
A napokban elmaradtak, pedig már kezdtem hozzájuk szokni. Ez a mostani egy buldózer erejével rontott nekem.
Felnyögtem és a fejemhez kaptam. Erős látomás volt, élethű, de olyan élénkek voltak a színek, hogy mire kivettem egy alakot, addigra elmosódott és más jelent meg helyette.
-Kim?-hallatszott tompán a távolból Cat hangja.-Jól vagy?
-Látomása van.-ez Ella volt.
-Honnan tudod?-kérdezte Jonhy.
-Mivel vigyáznom kell rá, adott olyan lehetőség számomra, hogy segítsem a látói képességeinek meg... hm... tanulásában. Ezért látom én is a látomásait, csak nem olyan jól, mint ő. Olyanok nekem, mint a filmre vetített hangyafoci. Szemcsés és fekete-fehér.
Egy "Óóó!"-kórus hangzott fel.
-Most mit lát?-kérdezte Vi.
-Nagyon erős látomás, allíg lehet kivenni valamit. Ott egy nő...
-...fehér ruhában, napszemüvegben.-vettem át a szót, erősen koncentrálva.-Olyan ismerős. Integet. Elindul felém. Leveszi a napszemüvegét... ó, eltűnt. Most... mi ez? Egy... cella? Igen, van előttem egy tál, benne valami... barna. Meg egy bögre víz. Minden olyan homályos, sírok. Dörrenések hallatszanak, 3 egymás után, mint... a lövések. Sikítok és més mégjobban sírok. Remegve veszem elő a telefonom és tárcsázom a számot. 4. csörgésre veszik fel. Ó, Cat az!-felnevettem, de addigra már hadartam. Ijesztő volt.-Beleszólok, rekedten, hadarva. Azt mondom: Cat! Elraboltak, egy cellában vagyok! Segítsetek!
A távolból halk zokogás jutott el a fülembe. Valaki sírt. Valamelyik barátom.
Nagyot nyeltem és folytattam a látomás elemzését.
-Cat zokogva válaszol, azt mondja, hívnak segítséget, keresnek. De én hevesen ellenkezek. Kitárul a cellem ajtaja, szaporábban lélegzek, patakokban folynak a könnyeim, csak egy mondatot tudok közölni Cat-tel, mielőtt elvenné a telefonom. Aztán betörze a képernyőjét és magamra hagyott, vérszag kíséretében.
Az arcomhoz nyúltam. Csupa könny. Letöröltem, de újak gördültek a helyükre.
-Kim...
Valaki a vállamra tette a kezét. Talán Vi?
-Kim, mi volt az utolsó mondatod?-kérdezte Vi.
Szipogtam, majd felnéztem a barátaim arcára.
Majd kimondtam:
-Tartsátok be Ella néni szavát.

7. fejezet - Kell egy terv!

 Eltelt egy hét és lett még egy Figyelőm, Becka. Gyarapodunk.ツ

 De a mai nap, nos, az bekerül a karikás napjaim közé, mint A nap, amikor csomó minden kiderült és lett egy tervünk.
 Péntek volt, Anya fodrászhoz ment, a bátyám a haverjaival lógott valahol, Apa a dolgozószobájában ügyködött, én meg haditervet kovácsoltam Jonhy-val. Igen, a háború miatt. Már vagy ezer lapra írtunk, gyűrtem össze és hajítottam el, amitől kész csatamező lett a szobám.
- Na jó, én ezt nem bírom, felhívom Bettyt!
- Ne már! Tudod, hogy haladunk!
Amióta Jonhy velem lóg, változott a szókincse, kissé megújult, de maradtak az ősrégi szavak is, mint például: kisasszony, vagy esedezem... Ilyenkor az agyamra megy. Nem mintha máskor ne tenné.

- Neked nem tűnik fel, hogy ennyi lapból kijönne egy esőerdő?!?-vágtam hozzá egy marék galacsint, de azok átrepültek rajta és a földön kötöttek ki.

- De pontosan mi a cél?-kérdezte.

- Megtalálni a szellemellenesek vezérét, kinyírni, mindenkinek elmondani, hogy a szellemek jót akarnak, hepi end.

- És hanem találjuk meg?

Elgondolkodtam.- Olyan nincs.

Jonhy felsóhajtott és hátradőlt, kezével megtámasztotta magát.- Hívd fel...

Rámosolyogtam.- Te vagy a legcukibb szellem, akivek valaha találkoztam!-és elindultam a mosdóba.

Pár másodperccel később Jonhy utánam szólt.

- De csak kettővel találkotál!

-Igazából... hárommal.-kacsintottam rá, majd becsuktam az ajtót. 

Tárcsáztam a számot és vártam.

-Igen?-szólt bele Beth.

-Hali! Kim vagyok.

-Sziaaa! Mizu?

-Át tudsz jönni? Jonhy-val nem halad a... "munka".

-Persze. Mindjárt ott vagyok. Addig hívd át Beckát.

-Rendi. Csak... siess!

Miután leraktuk kirohantam, faképnél hagytam a döbbent Jonhy-t él levágtattam a lépcsőn.

Átrohantam a nappalin és felrántottam a bejárati ajtót...

Fél órával később mind a szobám szőnyegén ücsörögtünk, kiegészülve a húgommal, nagyban gondolkodva... valamin.

-Ki kell találnunk valamit. De mit?-filózott Becka.

-Valami értelmeset, logikusat, de végrehajthatót. -gondolkodott Betty.

Két perc néma csend után a földhöz vágtam a tollam és felpattantam. 

-Na jó, én ezt nem bírom, szólnunk kell egy felnőttnek!

-Nem!!!-kiálltott rám a két szellem.

-Miért? -kérdezte Becka.

Visszaültem és én is figyelmesen vártam.

-Azért,-kezdte Leila.-mert nekik más a gondolkodásuk. Le akarnák venni ezt a feladatot Kimy válláról, mondván, "ő még túl fiatal"...

-Mondja a 14 éves húgom.-morogtam.

-...és máshogy oldanák meg.-folytatta.-A maguk módján.

Még nagyban emésztgettük a húgom monologját, amikor Jonhy folytatta.

-Minden felnőtt volt már gyerek, de nem bírnak megbarátkozni a halál gondolatával, pláne az után, hogyha megtudnák, van élet utána. Nem bírnák elviselni, hogy a szeretteik tovább élhetnek, de ők nem tudnak róla.

Amint eljutottak a szavak az agyamig, úgy vágott fejbe a lényeg.

-Ők is meg akarnának halni, csak hogy velük legyenek.

-Vagy megölni a szeretteiket. Végleg.-bólintott Leila.-Vagy nem csak őket.

-De a szellemek nem a halott emberek lelkei?-kérdezte Becka.

-Hé, ez jogos kérdés!-biccentettem.

-Nos,-köhécselt Jonhy, húzva az időt.-de igen.

Mind a hárman (élők) csendben meredtünk egymásra, majd egyszerre szólaltunk meg.

-Úristen!

Leila és Jonhy összenéztek.

-Mondtam, hogy nem kéne elmondani nekik!-momdta a srác.

-Jobb most, mint később.-vont vállat a húgom.

-Van még valami?-meredtem rájuk.

-Hátööö...-vakarta a tarkóját Lei.

-Vagyis igen.-húzta el a száját Betty.

-Na, halljuk, essünk túl rajta.-bólintottam.

-Biztos?-ráncolta a homlokát Jonhy.

-Jonathan Edgar Cliftwood! Ha azt mondom igen, akkor igen!-rivalltam rá mire a lányokból kitört a nevetés.

-Jó, jó!-tartotta fel a kezeit.-Kicsit kutakodtunk és találtunk valamit.

-Mit?-meredtem rá. Elmondhatná, hogy mit...

-Egy könyvet.

-Egy... egy könyvet?-döbbentem meg.

-Pontosan.-bólintott Jonhy.

Leila tarkónvágta a szellemfiút.

-Hülye! Mondjuk azt is elkéne mondani nekik, hogy miért fontos a könyv!

-Ó. Igaz.

-Ahhh...-legyintett felé a húgom.-Szóval.-kezdte.-A könyv írt az angyalok megidézéséről is.

-És?-kérdezte Becka.

-És?-döbbent meg Leila.-Ha megidézünk egy angyalt, akkor segítséget kérhetünk tőle!-magyarázta.

-Pontosan!-pattantam fel.-Megidézzük Mihályt!

-Mi?!? Eszednél vagy?-hurrogott le Jonhy.

-Miért? Angyal.

-Igen, de amellett bizonyos értelemben az apád. Csalódott lenne, ha nem tudnád teljesítrni a feladatot, ami miatt... hát... a világra hozott.-magyarázta Lei.-És... arkangyal. Őket sokkal nehezebb megidézni és ha sikerülne is, dühös lenne.

-Óóó...-mondtuk Beckával és Bettyvel egyszerre.

-De egy kevésbé fontos angyalt megidézhetünk.-vígasztalt Jonhy. 

-Előtte megkérdezzük Ella nénit!-tartotta fel a mutató ujját Leila.

-Oké.-bólintottam rá.

Így történt, hogy Beckával és Bettyvel többet tudtunk meg a szellemvilágról, illetve lett egy tervünk. Az más kérdés, hogy Ella néni másnap mit szólt hozzá...

A fejemből -> nem rész!

Gondoltam közlök 1-2 dolgot, amit gondoltam.

Először is, több évadot terveztem, pontosabban úgy gondoljatok majd ezekre az évadokra, mintha könyvek lennének. Ez az első évad, vagyis az első könyv.

Másodszor, írjatok véleményt, hogy milyenek az írásaim, mert ha nem tetszik, akkor nem folytatom.

És harmadszor, elvileg úgy van, hogy újdonságokat tervezek a blogon (fejléc, háttér stb.), amikben egy barátnőm fog segíteni. Úgyhogy arra kérlek titeket, hogy tippeket is küldjetek, milyennek szeretnétek látni a blogot.

És csak most: nem ez az egy blogom van. Van még kettő, egy régebbi és egy új, most kezdtem. Íme:

Régi: Egy hercegnő élete

Új: Egy félistennő élete

Nos, ennyi lettem volna, nem is rontom a levegőt. 

Stefy ツ

6. fejezet - Figyelőt kerestetik

Azután, hogy Ella néni mesélt, minden megváltozott. Kezdtem gyakorolni a képességeimmel és újak is megjelentek, mint az érzelmek észlelése, vagy a telepátia. Meg ugye Figyelőket is kerestünk.
És azon a csütörtökön találtunk is egyet.

Egy hét telt el azóta a "mese" óta és Jonhy mindig jön velem a suliba. Olyan, mint egy láthatatlan testőt. Az órákon szórakoztat, a szünetekben megvéd. Tök cuki...
Szóval az egész az ebédszünetben történt.
Az asztalunknál ültem, körülöttem a barátaim ettek. A Czár salátámat ettem és figyeltem a tömeget. Jonhy mellettem ácsorgott, szintén kutatva.
Ekkot belépett a kiskori barátnőm, Lisbeth Walser. Lisbeth (de inkább csak Betty) mindig is más volt, kitünt a többi korunkbeli közül. Ezért lettünk barátnők.
Bettyt néztem és (akkor még nem tudtam) gondolatban megszólítottam.
Betty! De rég láttalak!
A lány felsikoltott, mire én felpattantam. Betty elkezdett hátrálni, én meg rohantam felé. Magas sarkúm kopogott, vöröses barna hajam lobogott.
-Beth! Várj!
Betty megpördült és kirohant az ebédlőből, utána siettem.
-Betty! Beth!-kiabáltam, miközben rohantam utánna.
-Kim! Lassíts!-hallottam magam mögül Jonhy hangját, de csak futottam tovább. Utol kell érnem Beth-et.
Láttam, ahogy a lány berohan a női mosdóba. Követtem. A fülkék előtt sétálva megszólaltam.-Betty, semmi baj. Mindent megmagyarázok.
Kitárult az utolsó ajtaja, Beth kilépett, arca könnyes volt, sminkje lefolyt.-Kezdheted.
-Jó, de ne ijedj meg! Nos, ez még 1 hónapja kezdődött...-fogtam neki a mesélésnek.

Betty végighallgatta, nem szólt bele, csak kíváncsi tekintettel hallgatta. Amikor a történet végére értem, feldóhajtott.
-Ha be tudod bizonyítani, akkor elhiszem.
Ekkor lépett be Jonhy. De... mintha Beth átnézett volna rajta. Nem látta volna?
-Jonhy, lát téged?
-Ööö... lásson?-kérdezett vissza.
-Igen, te hülye.
A srác közelebb lépett és elkezdtek a színei élesedni.
Betty felhördült. Elképzelhetem mit láthatott: egy srácot, aki a semmiből bukkant elő. Hm, nem túl előnyös.
-Betty, ő az első Halhatatlan Figyelőm, Jonathan. Jonhy, ő Betty, de már ismered. Elhiszed már?-pillantottam a lányra.
Bólintott, majd megszólalt.-És mi a feladata egy Figyelőnek?
Beth nyakába ugrottam. Van megvan az első Halandó Figyelőm!
-Köszönöm.
-Érted bármit.

Este, vacsi után így nézett ki a listám:

    Kim Figyelőinek listája

•Lisbeth Walser
•Jonathan Cliftwood

Haladunk...

5. fejezet - A szellem mesél

-He?
Csak ültem és néztem a nénikémre, nem fogtam fel, amit mondott. Hogy ééén? Neeeeem.
-Ez csak valami rossz vicc. Egyáltalán honnan veszed, hogy pont ÉN leszek ez a... Látó?!
-Kim, a krónikák nem hazudnak! Évszázados feljegyzések vannak a Látókról!-magyarázta.
-Igaza van.-vágott közbe a szellemsrác.
-Ó, fogd be Jonhy! Bocs, de túl hosszú a neved.-tettem hozzá.-Nénikém, értelek, de honnan veszed, hogy igazak? Hogy nem valami őrült... szellemimádó pap csinálta?
-Kim...
-Vagy egy szekta kitaláta, hogy ó, de vicces lenne, ha csinálnánk ilyen könyveket?!
-Kim...
-Mi az?-rivalltam dühösen Ella nénire.
A nő nyugodtan, kicsit sem ijedten nézett rám.-Onnan veszem, hogy tudom kik készítették.
-Ó, és most jön a duma Gábriel arkangyalról, meg a többiről, ugye?
-Valahogy úgy. De végig kell hallgatnod, nem szólsz bele!
-Jó...
A szellem kényelmesen elhelyezkedett, Jonhy felült az ágyamra és meg elfeküdtem a szőnyegen.
-Ez a történet évezredekre nyúlik vissza.-kezdte.-Ismeritek a Bibliát, hogy Isten hogy teremtette meg Ádámot és Évát, ugye?-bólintottunk, mire folytatta.-Ennek is köze van Istenhez, de leginkább az angyalaihoz. Több mesterséget űztek, voltak, akik az Angyali fegyvereket kovácsolták, voltak akik katonák voltak, és az ő vezérük volt Mihály.
-És neki mi köze van hozzám?-kérdeztem.
-Nos, Isten úgy teremtette az embereket, hogy evilági életük után is legye feladatuk. Szellemek legyenek. De azt az utat is lehetett választani, hogy a Mennyekben szolgálják angyallá változva, vagy újjáéledjek, más testben. Ha a szellem létet választották, akkor kaptak egy feladatot, általában azt, hogy vigyáznia kell egy személyre. De voltak olyan feladatok is, amelyek arra kényszeítették a szellemet, hogy ölje meg a rábízott embert. Azok a halandók, akik tudtak a szellemekről ez ellen fellázadtak. Mért kell egy szellemnek vigyáznia rájuk? Tudnak ők magukra vigyázni!-gondolták.
-És...?-bólogattam, jelezve hogy folytassa.
Ella rámmosolygott.
-Az emberek és a Halhatatlanok, de legfőképp a szellemek, közt háború robbant ki. Mihály könyörgött Istennek, hogy tegyen valamit, szűntesse meg a háborút, nem akart életeket kiontani..
-Miért...?
-Mihálynak és katonáinak ez volt (és most is az) a feladata, hogy megölje a nagyon rossz útra tért Halandókat és Halhatatlanokat. Szóval Mihály könyörgött és ekkor született meg isten fia, Jézus. Arra az időkre béke köszöntött, de mindenki tudta, hogy ez csak fegyverszünet. Muhály megnyugodott, de szemmeltartotta az embereket. Miután Jézust keresztre feszítették, Mihály figyelmeztette Istent, hogy folytatódni fog a háború és tenni kell ellene valamit, de Isten, nem figyelt rá, nagyobb dolga volt, meg kellett mentenie a fiát. Így hát Mihály megteremtette a Látókat. Azokat, akik látják a csodát a rosszban, látják a Halhatatlanokat és akik látjá a kulcsot a békéhez.
-Akkor tulajdonképpen...
-Igen. Részben angyal vagy.
Jonhy-val összenéztünk.-Woaaa!!!
-Igen ám, de Mihály csak 150-200 évente teremtett egy Látót, akinek hosszabb az élete a Halandókénál, de rövidebb a Halhatatlanokénál. Képességeket ajándékozott neki, amik véget vethetnek a háborúnak.-fejezte be.
-Azta. És Gábriel arkangyal?
-Ő már egy másik történet. De érted már? Az elődeid és annak hívei, a Figyelők írták a krónikákat. Ó, a Figyelők segítették a Látókat, lehettek Halhatatlanok,-Jonhy-ra pillantottam-vagy Halandók.
-Ella, elmondhatom ezt... valakinek? A barátaimnak? Anyának? A bátyámnak?
-Hát Figyelőket kell magad köré gyüjtened, szóval igen. De csak olyannak mond, akiben tényleg megbízol!
-Rendben.-bólintottam.-Jonhy,-fordultam a szellem felé.-Látó vagyok.
A két szellem felnevetett.
-Mennem kell Kim, még sok krónikát el kell olvasnom. Majd jelentkezek, ha talátam valamit!
-Viszlát, Ella néni!
A szellemnő köddé vált.
-És most?
A szellemfiúra pillantottam. 100 éve nem öregszil, azóta áttetsző, núkú emlék... szegény.
-Hát...-felálltam és az asztalomhoz léptem. Fogtam egy üres lapot és felírtam a tetejére:

Kimber Figyelőinek listája

A lapot feltűztem a parafatáblámra, majd Jonhy felé fordultam.
-Azt hiszem Figyelőket keresünk.

4. fejezet - Lakótárs és háború

A botítékot visszatettem az asztalra, úgy, ahogy volt és felmentem a szobámba.
Felvettem egy leggingset, meg egy régi pulcsit, ami leért a combom közepéig. A hajam felgumiztam és lemostan a sminkem.
Otthon-style ezerrel.
Leültem az asztalomhoz, felnyitottan a notebookom és bekapcsoltam. Beléptem a gugliba ( :D ) és beírtam a keresőbe, hogy Jonathan Cliftwood és reménykedtem, hogy lesz találat.
Volt.
A Wikipédia szerint a Cliftwood-család volt a város alapítója, majd "uralkodója". Richard és Medaline Cliftwoodnak volt egy fia, Jonathan, illetve egy lányuk, Isabell és ott éltek, ahol most mi.
A Wiki még azt is írta, hogy a házaspár egy rejtélyes tűzesetben meghalt, mikor a lányuk 18, a fiuk 14 éves volt, így Isabell nevelte tovább a kis Jonathant. Apjuk halála után Isabell lett a város polgárnestere, amit a többi nemes ferde szemmel nézett, kivéve a lány tanácsadói. Feliximus (mi a...???) Templton, egy nemes, gyilkosságot tervezett a testvérpár ellen, amit meg is valósított. Isabellről elterjesztette, hogy boszorkány, mivel túlélte a tüzet, amiben szülei meghaltak, és máglyára vetette, a 16 éves Jonathan szeme láttára.
A fiút egy idős asszony vette magához, igaz, a róla is azt feltételezték, hogy a Mágia Gyermeke (Isabellt is így csúfolták), az asszony megsajnálta.
Ám röviddel nővére gyilkossága után (allig 2 évvel később, miután betöltötte a 18-at) rá is lecsapott a kegyetlen Feliximus átka.
A férfi megvádolta Jonathant, hogy lopott és párbajra hívta. De nem lopott.
A fiú tanult vívni, jól bánt a tőrrel és a karddal.
A város főterén zajlott a bajvívás, mindketten vívótőrt kaptak, mellyen nem tudták megsebezni egymást. Aha, nem.
Jonathan vívótőrt kapott, de Feliximus rendes, éles, gyilkolásra képes fegyvert vett magához.
Elkezdődőtt a párbaj. Jonathan ügyes volt, jól hárított és szúrt, de nem számolt a csalóval.
Fleximus szúrt és a tőr ijesztően könnyedén belesiklott a fiú húsába.
A hasánál szúrta meg.
Jonathan összeesett és egy vértócsában indult a halál felé.
1915.
Egy halott gyermek és egy idegbeteg őrült.
Hátradőltem a székemen.
Szegény Isabell. Szegény Jonathan.
A Wiki-oldalt posztoltam facebookon és csak ennyit írtam hozzá:
"-A sorsod nem csak te irányítod. Odafönt is figyelnek rád."
Kikapcsoltam a kis laptopot és átmásztam az ágyamra.
-Vajon milyen lehetett Jonathan Cliftwood? Helyes?-mondtam félhangosan.
-Szerintem biztosan.
-Ááááááá!!!
Felugrottam az ágyanon és sikítottam, mint egy őrült.
Egy áttetsző, korombeli srác ült a székemen. Furcsa, bársony-szerű anyagból készült ruhát viselt, mogyoróbarna haja össze-vissza hullot a szemébe.
Homokszín szemeivel ijedten nézett rám.
-Hé! Rendben vagy?-állt fel.
-Ki vagy, szellem?-mondtam kissé remegő hanggal.
-Jonathan vagyok. És itt élek.
-Az nem lehet.-suttogtam.
-De.-azzal kisétált a falon.
Követten az ajtón át.
-Jonathan!-súgtam.
-Mi az?
A falból előbukkanó szellem hatására felsikoltottam.
-Ezt többet ne csináld!
-Ahogy óhajtod, szép hölgy!-és meghajolt.
-Kimber. A nevem Kimber. És ne haragudj, de nem kellene halottnak lenned? Elvégre leszúrt Feliximus.-közben visszamentünk a szobámba.
-Gyakorlatilag, igen.
-Akkor...?
-Nem tudom.  Egyik pillanatban egy vértócsában feküdtem, a másikban már a szobád lett a szobám.
-Mióta vagy itt?
-Talán 2-3 éve. Szép hangod van.-vigyorgott rám.
-Azt hiszem beiktatok pár szabályt...-motyogtam.-Oké.-mondtam hangosabban.-Megkérdezem a húgom és a nénikém.
-Ők is szellemek?
-Aha.
Törökülésben ültem a szoba közepén, ő az ágyamon feküdt.
Lehunytam a szemeimet és Ella nénire gondoltam.
-Jelenj meg!-suttogtam.
Kinyitottam a szememet.
A nő ott ült előttem, mosolyogva.
-Mi a baj, Kim?-szólt.
-Sok minden, de most a főgond Ő.-böktem hátra Jonathanre.-Mért lett szellem? Mért nem halt meg?
-Mert még van dolga ezen a világon. Én is azért vagyok itt, az én feladatom, hogy vigyázzak rád és segítselek.
-És nekem?-kérdezte az átlátszó srác.
-Neked kell kiderítened.-mosolygott Ella néni.
-Nénikém, van pár új képességem...
-Ne.-lehelte.
-Asszonyom, mi a baj?-ült mellém Jonathan.
-Most jól figyeljetek rám! Az emberek és a szellemek, illetve más természetfeletti lények közt évszázadok, sőt, évezredek óta háború dúl. Akár gyerek, akár felnőtt, szellemek ezrei harcolnak az emberekkel.
-És ennek mi köze van az én új képességeimhez?
-Van egy szellemkönyvtár, tele krónikákkal és sok ősrégi könyvvel. Szoktam ott olvasgatni és találtam egy olyan kötetet, amiben a háborúról volt szó. Írták, hogy százévente születik egy gyerek, aki ebben a természetfeletti világban majd békét hoz. Ennek a gyereknek első képessége a Látás lesz. Vagyis látni fog minden természetfeletti lényt, főleg a szellemeket. Majd külömböző, egyre változatosabb képességek tűnnek fel. A lényeg, hogy ez a Látó lesz a kulcs a békéhez.
Éreztem, ahogy egyre kifut a vér az arcomból, ahogy a nénikém beszélt. Az nem lehet.
-Ezzel azt akarja mondani...-kezdte Jonathan, mire Ella néni bólogatva folytatta.
-Igen. Ez azt jelenti, hogy Kimber a mi Látónk.

3. fejezet - Élesség és boríték

Eltelt a látomás óta már 2 hét, és minden második nap jelentkezett egy újabb, ugyanazzal a nővel és férfivel, csak más szituációban, más időközönként. A suliban matekon, a szünetben a büfében, a hazaúton, házi írás közben, a randin Max-szel, vacsi közben. De a leggyakrabban az álmaimban.
Egyik pénteken (éljen!) furcsa dolog történt.
Felébredtem, nyújtóztam egyet és megszemléltem a szobám vidám rendetlenségét. Oké, minden rendben, mentem mosakodni. Pipa, irány reggelizni. Mentem le a lépcsőn (2 szintes lakás, ahol a fenti szobák egy galléria-szerüségen vannak) mikor elcsíptem egy érdekes telefonbeszélgetést.
Leguggoltam és úgy hallgatóztam.
-Nem! Hagyd a családom!-mondta Apa.
-...
-De, de, megteszem, csak hagyd őket.
-...
-Honnan tudsz Kimről? Mindegy is, csak hagyd békén!
-...
-Jó, akkor küldd a lakásomra a borítékot. Keddre kész is lesz.
-....
-Rendben. Viszhall!
Apa letette a telefont és bement a konyhába. Én is felálltam és, mint egy víziló jobb napjain, letrappoltam.
-Szép jó reggelt mindenkinek!-toppantam be a konyhába. (A konyha egy konyhaszigettel van összekötve a nappalival.)
Felütem a kedvenc bárszékemre a pulthoz, a bátyám mellé és Anya elém rakta a reggelim. Gofri Nutellával. <3
Nagyban falatoztam, mikor Ben megszólalt.
-Ma én vezetek.
-Mé'?-kérdeztem kultúráltan teli szájjal.
-Nem kell a matek TZ-re tanulnod?
-Baffuf!-nyögtem riadtan, bekapatam az utolsó falatot, leugrottam a székről és felrohantam a lépcsőn.
Fent felcsaptam a könyvem és elröhögtem magam. Ezt tudom. :) Nyugodt szívvel tettem el a könyvet a táskámba és fogtam neki az öltözködésnek. Denevér-ujjú felső, fekete csőfarmer, bokacsizma, dzseki.
Miután felöltöztem, felkaptam a táskám és letrappoltam a lépcsőn.
-Elmentem, sziasztok!-kiáltottam vissza az ajtóból.
-Szia Kimy!-kiabált vissza Anya.
-Kislányom!-szólta Apa. Kijött, kérdőn pillantott rám és én is vissza rá.-Mikor jössz?
-Kettő után.
-Rendben. Szia!-nyomott egy puszit a homlokomra és visszament befejezni a reggelijét.
-Oooké...-mondtam, majd lenyomtam a kilincset és kiléptem a hűs áprilisi reggelbe... de eszembe jutott a bátyám, aki még boxerben reggelizet.
-Basszus, Ben, nekem időben be kell érnem!-trappoltam vissza a lakásba.
-Akkor menj!-vágta rá, megjegyzem, rám se nézett.
-Jó! De az egyetemről elémjössz?
-Ja, persze. Mikorra?
-Háromnegyed kettőre. Na, mentem. Csáó!
És végre tényleg elmentem.

Ezt nem hiszem el. Hogy a furcsa dolgok mindig a suliban találnak meg! De kezdjük az elején.
A suliban éppen ebédszünet volt, ami a leghosszabb szünet, én az ebédlőben álltam sorban az ebédemért, előttem Cat, mögöttem Vi, mögötte Bek. A tálcámra tettem egy szelet sonkás-kukoricás pizzát, egy almát és egy üveg ásványvizet. Nem lehet azt mondani, hogy nem étkezek egészségesen!
Elindultunk 4-en a szokádos asztalunkhoz, nevetve, sztorizgatva. Az asztalnál már ott ült Max, Dan, Cat barátja és West, ő senkinek sem a barátja úgy, de szerves része a társaságunknak.
Letettem a tálcám Max-é mellé és leültem a székre. Mellém Vi telepedett, mellé Bek és a kört Cat zárta Bek és Dan közt.
-Ma van edzésetek?-fordult hozzám Max.
Ja, igen. Ezt kihagyta. Pom-pom lány vagyok. Ahogy Vi is. Max meg focizik a suli csapatában. Ja. Erre szokták mondani, hogy pom-pom lány Barbie és focis Ken. Na mindegy.
-Asszem' nincs. Vi?
Barátnőm válaszként megrázta a fejét, ugyanis tele volt a szája salátával.
-Király. Van kedved moziba menni?-szólt Max, miután lenyelt egy falatot a rántott húsos szendvicséből.
-Hmmm...-nyőgtem ahelyett, hogy válaszoltam volna, mivel pizzával volt tele a szám. Feltartottam a kezem, olyan "egy pillanat" stílisban és lenyeltem a kaját.-Na. Ha nem jön közbe semmi, akkor igen. De én választok filmet! Úgy vágyom egy vígjátékra!
-Oké.-mosolygott.
De már nem hallottam.
Minden kiélesedett, tisztábban láttam és hallottam, láttam a legapróbb legyet Dan vállán, a futókat a suliudvaron az ablakon keresztül. Hallottam a légy zümmögését, a csacsogó diákokat, a sikolyt és a csattanást. Majd minden dőlni kezdett.
Aztán semmi. Sötétség.

A gyengélkedőben tértem magamhoz, a párnázott ágyon feküdtem, fejemen borogatással.
Felültem.
-Ajjj. Mi történt?-szedtem le a rongyot a homlokomról.
-Kim!-sikoltotta trióban Cathy, Becka és Violett.
-Jáj!-kaptam a fülemhez.
-Bocsi.-mondta Cat.
-Az volt, hogy Hana Dovner a pultnál a tálcájára rakot egy szelet almás pitét, amiből egy giliszta mászott elő. Hana felsikoltott, leejtette a tálcát, ami a földön landolt. Te meg pont akkor ugrottál fel, amikor felsikoltott, kiáltásra nyitott szájjal. Aztán összeestél.-magyarázta Bek.
-Ha Max nem kap el, akkor hívják a mentőket.-mondta Vi, majd megölelt.-Szerencsére ott volt.
-Gyere, menjünk bioszra!-húzott le az asztalról Cat.
-Miii? Átaludtam 2 órát???
-Aha.
Elgondolkodva meredtem magam elé és arra a következtetésre jutottam, hogy a) egy kicsit pihennem kell, b) kutatómunkát kell végeznem.
-Inkább kérek igazolást a nővértől és haza megyek. Még fáj a fejem.
-Jó, menj, majd odaadom a házikat.-bólintott Becka.
A három lány elindult a folyosón, én meg visszamentem a gyengélkedőbe.

Hangtalanul beléptem a lakásba, az ajtót nagy nehezen becsuktam.
Fél egy volt, nagyon korán érkeztem meg. Felakadztottam a dzsekimet, a táskámat ledobtam a kanapéra. Bementem a konyhába, ahol az asztalon egy A/4-es méretű boríték feküdt a pulton.
Először nem törődtem vele, kinyitottam a hűtőt és kivettem a jeges teát tartalmazó kancsót.              Öntöttem magamnak,  iszogattam, míg a kívánságom felűl nem kerekedett.
Fekvettem a borítékot és felbontottam.
Több lap is lapult benne, az elsőn nevek szerepeltek, lakhelyek, illetve 2014-ig mindenféle dátum. Még 1968-is volt!
Furcsának találtam, tettem volna vissza, de megakadt a szemem egy címen. Northon Street 16/A. Itt mi lakunk.
Megnéztem a nevet és a dátumoz. Jonathan Cliftwood (milyen név ez?), 1915. Pontosan 100 éve.
Ezek nem születési dátumok.
Hanem halálozási.